A Székelykő alatt a táj egy munkáról, szabadságról és műveltségről szóló történetet nyit meg. Torockó fehér házai, vaskapui és népviselete egy bányászatból és kézművességből élő közösség emlékei. Az itt élők iskolát tartottak fenn, ragaszkodtak jogaikhoz, és a régi ipar megszűnése után új megélhetést kerestek.
Mezőváros a Székelykő lábánál
Torockó, román nevén Rimetea, a Torockói-hegység medencéjében, az Erdélyi-szigethegység mészköves tájában fekszik. A hegyek nemcsak látványt, hanem a megélhetéshez szükséges nyersanyagokat is adták. A völgy középkori múltja a Toroczkay család és a környék várai, köztük a torockószentgyörgyi vár történetével kapcsolódott össze.
A bányászok, kovácsok és kereskedők települése mezővárosias jelleget kapott. A környező földműves falvaktól eltérő életforma nyomát ma is őrzi a piactér, a házak városias megjelenése és a gondosan megmunkált tárgyak sora.
A vas: jólét és nehéz munka
A vasbányászat és a vasfeldolgozás évszázadokon át meghatározta Torockó fejlődését. A könyv német eredetű bányászok szerepét és a vízzel hajtott hámorok működését is felidézi. Bánya, erdő, olvasztó és kovácsműhely összetartozott: a szénégetők tüzelőt készítettek, a mesterek megmunkálták a fémet, a kereskedők pedig más vásárokra vitték az árut.
A jólét mögött kemény munka állt. A történeti leírások alacsony, nedves járatokról, nehéz érchordásról és bányabalesetekről szólnak. A XIX. század végén a helyi műhelyek már nem tudtak lépést tartani a nagyiparral. A kötet időrendje 1881-re teszi a bányászat megszűnését; a régi gazdaság eltűnése az egész falu életét átalakította.
Küzdelem a közösség jogaiért
A Toroczkay földesúri családdal folytatott hosszú jogviták a lakók társadalmi helyzetéről és önállóságáról szóltak. A pap és a tanító megválasztása, a vásár jövedelme, az erdők használata, valamint a műhelyek öröklése és eladása mind része volt a vitának. A perek és kérvények mutatják, mennyire fontosak voltak a közösség saját jogai.
Az 1702-es megtorlás és az 1704-es pusztítás fájdalmas emléket hagyott. A helyi hagyomány egyes régi ablakok vörös keretét az 1702-es áldozatok emlékéhez kapcsolja. A jobbágyság eltörlése 1848-ban e küzdelmek fontos fejezetét zárta le. Torockó múltjához így az önálló döntésért való kitartás is hozzátartozik.
Templom, iskola és könyvek
A kötet időrendje az unitárius hit felvételét 1568-hoz köti. A templom és az iskola a közösségi élet meghatározó helye lett. Az iskola létét 1595-ös feljegyzés igazolja, az 1781-es iskolai szabályzat pedig a tanítás szervezett rendjéről tanúskodik. Sebes Pál vezetése alatt, 1812 és 1844 között, különösen virágzó időszak következett.
Ehhez az oktatási környezethez kapcsolódik Brassai Sámuel, Kriza János és Gheorghe Barițiu neve. Jókai Mór 1876 augusztusában járt Torockón. Zsakó Istvánnal való találkozása hozzájárult az Egy az Isten című regény Adorján Manassé alakjának megformálásához. A falu története így az irodalom világában is tovább élt.
Az 1870-es tűz és a fehér házak
1870. május 1-jén tűz pusztított a Felső Piacsoron, mintegy negyven házat rombolva le. A kőből való újjáépítés erősítette meg a ma ismert faluképet: fehér homlokzatok, harmonikus arányok, visszafogott díszítés, zsalugáterek és kapuk. Egyes házak alatt boltozott pincék húzódnak, a vasalások pedig a helyi mesterek tudását őrzik.
A falu építészete több korszakból áll. A könyv régebbi boronaházakat, XIX. századi kőházakat és későbbi, egyszerűbb téglaházakat különböztet meg. A fehér házak tehát nem mind egy időben épültek. Egy kilincs, zsanér, ablakrács vagy az építtető nevét őrző felirat éppúgy mesélhet a múltról, mint az egész homlokzat.
Piactér, víz és mesterségek
A piactér a lakóházakat, a templomot és az iskolát közös térbe fogta. A vaskereskedők és a műhelytulajdonosok a település bizonyos részein tömörültek, az utcák pedig a lakók foglalkozásainak emlékét is őrizték. A tavaszi és őszi vásárok a környék népét és áruit hozták ide: állatokat, terményeket, faeszközöket és kerámiát.
A forrásvizet gyűjtő Vajor a mindennapok része volt. A könyv külön szabályokat említ az állatok itatására és a mosásra. A vízimalom szintén a víz gyakorlati hasznosítását idézi. Ezek a helyek a látvány mögötti falut mutatják meg: a munka, a találkozás és az együttműködés tereit.
Népviselet, hímzés és ünnepi ízek
A torockói viselet az életkort, az alkalmat és a közösséghez tartozást is kifejezte. A lányok ünnepi öltözetének része volt a fehér, ráncolt fersing, a virágmintás kötény, a hímzett ing, a gyöngysor és a párta. Mellény, szalagok és csizma egészítette ki az együttest. A férfiviseletnek is megvoltak a saját színei és részletei.
A szálánvarrott és a rámánvarrott hímzések növényi mintákat, tulipánokat és liliomokat őriztek, gyakran piros vagy kék fonallal. A textilek a házhoz és az élet fontos alkalmaihoz egyaránt kapcsolódtak. Az ünnepi asztalon somodi kalács is megjelent: vajas, fahéjas, csigavonalban rakott sütemény, amelyet hagyományosan cserépedényben sütöttek. Íz, kézműves tudás és emlékezet találkozott benne.
Farsangtemetés: vidám búcsú a téltől
A kötet egyik bemutatott szokása a farsangtemetés. Álarcos menet, esküvői és temetési szereplők járták végig a falut zenével, tréfákkal és ostorcsattogtatással. A jelképes Döme koporsóban, szekéren haladt a játékos temetési szertartás részeként.
A menet a Vajorhoz érkezett, ahol a farsangtól való búcsú alkalmat adott a közösség eseményeinek humoros felidézésére. A népi színjátékban a falu önmagára ismerhetett. A leírás a szokás hangulatát őrzi; egy mai rendezvény időpontját és programját külön érdemes ellenőrizni.
Emlékezet kőben és múzeumi tárgyakban
A falu fölötti Birgej temető neveket, foglalkozásokat és családi kapcsolatokat őriz. A könyv a szokásos sírok mellett a köves talajba vájt, függőleges sípon át megközelíthető családi sírkamrákat is bemutatja. A sírkövek, feliratok és mesterségjelvények a kőfaragók munkájáról és az elődök emlékezetéről tanúskodnak.
A Néprajzi Múzeum az 1950-es években Győrbíró Pál munkájával formálódott. Vastárgyai, textiljei és használati eszközei a régi életmód megértését segítik. A temető és a múzeum kétféle találkozást kínál a múlttal: az emberek emlékén, illetve mindennapi tárgyaikon keresztül.
Változás és az örökség gondozása
A bányászat hanyatlása után sokan építkezéseken, út- és vasútépítésnél vagy a környező városokban kerestek munkát. A XX. század elvándorlást és gazdasági változásokat hozott, de utat, villanyt és vízvezetéket is. A település román neve 1926-tól Rimetea. A kötet az 1990-es évek fordulatát is megörökíti, amikor a kisvállalkozások, szolgáltatások és vendégfogadás új lehetőségeket nyitottak.
A házak megőrzése 1996-ban kapott szervezett keretet a Transylvania Trust programjával és a tulajdonosok együttműködésével. A program 1999-ben Europa Nostra-medált nyert. A ma látható falukép hosszú történet és folyamatos gondoskodás eredménye: javított falaké, megőrzött kapuké, továbbadott tárgyaké és elmesélt történeteké.